Valahol
“Milyen megkésve értjük meg, hogy a szemek homálya pontosabb lehet a lámpafénynél, és milyen későn látjuk meg a világ örökös térdreroskadását.” /Pilinszky János /
A korall színű eget szemlélem egy szikla tetején. A felhők vitorlásként úsznak felettem. Körülöttem apró, kedves lények sétálnak. Nem lehetnek nagyobbak egy rókánál. Orruk apró, trombita formájú, szemük érdeklődően nyílt. Bőrük barna, ha rájuk vetül a fény, fehéren csillog. Kellemes érzést nyújt a látványuk, én mégis inkább a felhőket nézem. A sodrásuk visszarepít a múltba. Indulnom kellene az ünnepségre, de az emlékektől mozdulni sem bírok. Több éve már annak, hogy el kellett hagynunk a Földet. A legtöbben hátramaradtak, senki sem tudja, mi lett velük. Ennek a tudata fájdalmasan széttépi az idegeket.
Mégis mit keresek itt, ezen a bíbor színekben pompázó kis bolygón? 2026-ot írtunk, amikor teljesen eluralkodott a Földön a butaság, a félelem és a gyűlölet. Már minden országban idegennek érezhettük magunkat. Nem volt egy nyugalmas pillanatunk sem. Már azok az emberek is halálra voltak ítélve, akik tisztességesen próbáltak viselkedni a tisztességtelen társadalomban. A fontos kérdések, gondolatok teljesen értelmetlenné váltak. Az emberek csak azt hitték el, amit akartak, nem azt, ami igaz. A bolygónk meseszép volt. Mi mégis mindig másra, többre vágytunk, közben elpusztítottuk azt, amink volt.
Egyik hely sem adott számunkra otthont. Ugyanaz az elkeserítő embertelenség és kiszámíthatatlanság várt mindenütt, mint ahonnan elindultunk. A háború egyre jobban terjedt. Valahol a kőolaj miatt voltak összecsapások, máshol pedig a vallási különbség volt az indok. Ahonnan mi jöttünk, ott a népbutítást használták fegyverként. De már ez a lelki terror is feszélyezte az emberek életét. A szabad véleménynyilvánítást korlátozták, az oktatást eltörölték, a könyveket elégették. Kénytelenek voltunk elmenekülni. Lassan mindenhol kiszámíthatatlanná vált az élet. Mindenki mindenkinek az ellensége lett.
Nem lehetett megbízni senkiben. A legapróbb viccek is félelmeken alapultak, így már azért is halálra ítéltek, ha valaki meghallott egyet. Egy híd alatti bunkerben találtunk menedéket az egyik csoporttal. Veszélyes idők jártak. Körülöttünk sűrű sötétség és bűz. Nap helyett pedig csak a megmaradt értelem világított, de ez a fény nem árult el minket. Mi, akik megmaradtunk, nem voltunk hajlandók megalkudni. Az országok egymást próbálták bekebelezni a hatalom miatt. Tökéletesen ostoba, értelmetlen pusztítás ment végbe a felszínen. Ennyi év távlatából is nehéz erről mesélni.
Végül egy nap sikerült elhagynunk a bolygónkat, de erről majd később. Most indulnom kell az eseményre. Itt összetartunk. nem teszünk különbséget, ki milyen színű, ki hova tartozik. Nincs jelentősége a nemi identitásnak, nem fontosak a határok. Bárcsak hamarabb rájöttünk volna arra, hogy nincs csak fekete és nincs csak fehér, nincs csak nő és nincs csak férfi, hanem ember van, lélek van.
