Szakadék
A HÉV utolsó szerelvényét rozsdás, öreg fémszag lengi körbe. A kopottas padlón hanyagul kikerülöm az ott folydogáló vizeletet. Nem fogódzkodom. Megszoktam a jármű gyors ütemét. Lassan felemelem a fejem, a tekintetemmel végigpásztázom az arcokat. Az utasok képe visszatükröződik a foltos, kéznyomokkal tarkított ablakon. Az egyikőjük sűrűn barázdált, mély ráncaiban izzadság és könny csordogál. Nem néz fel senkire. Mellette egy fiatal, túlsminkelt nő áll öntelt, rezzenéstelen tekintettel. Az arcokat pásztázom, majd a velem szemben lévő ajtó üvegén akad meg a szemem. Remegve hátraugrok. A tükörképem helyén egy pillanatra ismeretlen lény körvonala jelenik meg.
Leszállok, egymást súrolja megannyi ember. Fullasztóan nagy a tömeg. Ismét ott terem az az ijesztő alakzat a fejek között. Nagy nehezen sikerül kikeverednem, de a látóterem szélén, mintha újra feltűnne. Malomkörzést végzek, hátha ezzel összezavarom azt az alakot. Furcsa érzés kerít hatalmába, mintha én is ő volnék. A nagy kalimpálásban leverem egy idős hölgy svájci sapkáját. Pöttömnyi, szürke, öreg uszkárt sétáltat. Összehúzott szemöldökkel néz felém, amitől még idősebbnek hat.
Továbbmegyek. Észre sem veszem, milyen gyorsan telik az idő, milyen messze jutottam. Egyre ritkulnak a házak. Elindulok a hozzám legközelebb fekvő hegy felé. Közel járok, még fél óra séta. Ekkor hirtelen belehasít a fejembe egy feszítő érzés. Összecsuklom. Körbenézek, most egy ormótlan, agancsos fejet látok. Ehhez a főhöz is emberi test tartozik. A közelben álló fenyőfák között figyel. A szellő felém hozza a tűlevelek illatát. Az a valami vagy valaki hatalmas, világító szemmel néz rám. Próbálok minél sűrűbben és minél hosszabban pislogni, ami után egyszer csak eltűnik. Felegyenesedek, sétálok tovább.
Olyan, mintha farsangi hangulat kerekedne ebből az egész helyzetből. Kiszebábot is égethetnék. Egy elbeszélés szerint ez megszabadít minden bajtól. A szalmabábu emberalakú, még fel is van öltöztetve. Ha belegondolok abba, hogy réges régen embereket égettek el a máglyán, akkor ez a télűző népszokás még morbidabbnak tűnik, mint bármilyen hagyomány, amit ismerek. Inkább rágyújtok. Szívok a jelenben, miközben gondolatban elégetem a múlt egyes pillanatait.
Közben felértem a hozzám legközelebb eső hegy tetejére, magam mögött hagytam az egész várost. A meredek szakadék széléig sétálok. Gyönyörű a kilátás. Minden békésnek és egynek tűnik. A lemenő nap fénye aranyló színárnyalatot ad a fáknak. Az ég felé emelem a tekintetem. Jelenést látok meg a távolban, ami egyre közeledik. A napsugarak a szemembe és a repülő alakzatra vetülnek, így a lény körvonalát nem tudom pontosan kivenni. Arra viszont rádöbbenek, végre kiléphetek ebből az elüresedett világból. Talán ugornom kellene. Most…
