Lány a parton
A vakolat durva szemcséinek érdes érzése ébreszt. Kábán és lassan nyitom fel a szemem. Egy sárgás szempárat látok meg téglalap alakú pupillákkal, hosszan kinyújtott nyelvvel. Miután ez a nyelvhez tartozó kedves szempár észlelte ébredésemet, hirtelen hangosan mekegni kezdett. Ennél élénkítőbb impulzust nehezen tudtam volna elképzelni. Felébredtem. Egy polgári ház lépcsőjén gubbasztottam ebben az abszurd pillanatban. A lépcsőház oldalsó, keskeny ablakán gyengéden sütött be a nap a barnás, omladozó falra, a pirosan málló korlátra és a velem szemben álldogáló rózsaszín mellényes kecskére. Ennyi emlékem van, amit most átélek. Ez egyszerre riaszt meg és tölt el nyugalommal.
Az emeleti gangról tompa léptek zaja szakította félbe a gondolataimat, amit egy termetes asszony farából kilövelő szeles reccsenés követett. Rozit hívta magához, a kecskét. Egyedül maradtam.
Kis idő elteltével lassan lesétáltam a lépcsőn, majd kiléptem a nyikorgó fakapun az utcára. Émelyítő húgyszag keveredett a levegőben. A nap már élesen vakította a szememet. Csak azt érzem, el kell mennem innen. Elindulok. Lebegő léptekkel szelem az utcákat. Addig sétálok, amíg egyre könnyebbnek nem érzem a lábaimat. Haraggal a lelkünkben nehezebbek a lépteink. A legnagyobb feszültséget pedig a veszteség okozza. Bennem se harag, se veszteség nincs, mert emlékeim sincsenek. Vajon ha emlékeznék, haragudnék valakire? Egyáltalán, meg tudunk bocsátani a másiknak, de legfőképp magunknak?
Ahogy sétálok, arra leszek figyelmes, hogy fáj a kézfejem. Kérgesre száradt a széltől. Vérzik. Egyre jobban zavar a város zaja. Kitaszít a tömeg monotonitása. Keresem a tekinteteket, de csak komor visszautasításra találok. Villogó képernyő érintését a szavak helyett. Mindennapi harcok a megélhetésért, a megértésért, az elfogadásért, az agymosott közönnyel a támadó békemenettel szemben. Azt hiszem, elég őrültnek kell lenni ehhez az őrült világhoz, de most inkább kilépek az utcák sodrásából. A folyó felé veszem az irányt. A fák közé.
A víz a tavaszi szellő érintésétől fodrozódik. A foszladozó szoknyám széle is felveszi ennek a lassú sodrásnak a finom ütemét. Olyan ez, mint a lét elviselhetetlen könnyedsége két társasjáték között. Itt nyugalomra lelek, de a parthoz csapódó hullámok disszonáns lüktetése kérdések záporát zúdítják rám.
Mit jelent élni és élni hagyni? Mit jelent élni igazán, szabadon úgy, hogy közben ne ártsunk a másiknak? Vajon én élek? Ha igen, ki vagyok igazából? Mi, emberek azt hisszük el, amit akarunk, nem azt, ami igaz.
De miért is gyötörjük magunkat az igazság keresésével, hiszen ez személyenként válik relativvá. Mindenki másképp érzékeli a történéseket, mindenki a saját a szemszögéből. Talán, ha ezeket a különböző látásmódokat összeillesztenénk, megalkothatnánk a legerősebb egységet.
Egy bizonyos ártérhez visz a lábam, nem tudom, miért pont oda megyek. Visz a lábam, mintha már jártam volna azon a részen. Amikor odaérek, egy zakós fiatalembert látok meg. Valamit néz egy fatörzsön. Kíváncsivá tett, de nem mozdulok, távolabbról figyelem. Sokáig nem mozdul, mintha úszna az emlékei sodrásában. Megvárom, amíg a férfi elsétál. Ahogy egyre távolodik, egyre erősödik bennem egy emlékkép. A képhez lépek. Ismerős vonásokat fedezek fel a halványan elmosódott arcon. Mély levegőt veszek, ami szaggatott zokogásban tör elő. Önmagamba merültem el. Az emlékeim felszínre törtek, mint a folyó hordalékának apró darabjai. Ráeszméltem, én vagyok a képen.
Girl on the
river bank
The rough feeling of the coarse grains of the plaster wake me up. I open my eyes dazedly and slowly. I see a pair of yellowish eyes with rectangular pupils with long tongue. After this kind pair of eyes belonging to it tongue noticed my awakening, that suddenly began to moan loudly. It would have been hard for me to imagine a more impulsive impulse. I woke up. I perched on the steps of a civilian house at this absurd moment. From the side, narrow window of the stairwell, the sun shone gently on the brownish, crumbling wall, the red-edged railing, and the goat in pink vest standing in front of me. I only have so many memories. That’s what I’m going through right now. It alarms and calms you at the same time.
The muffled sound of footsteps from the open staircase upstairs interrupted my thoughts, and then a windy crack came from the fat woman’s bottom. Rozit called the goat. I was left alone.
After a while, I walked slowly down the stairs and then stepped out the squeaking wooden gate into the street. Nausea mixed in the air. The sun had already blinded my eyes. I just feel like I have to get out of here. I went to. I wander the streets with floating steps. I walk until I feel my feet relieved.
From anger, our footsteps are heavier. And the biggest stress is caused by the loss. I have no anger or loss because I have no memories. If I remembered, would I be mad at someone? At all, can we forgive the other, but most of all ourselves?
As I walk, I will be aware that my hand hurts. It dried up from the wind. They’re bleeding. The noise of the city is getting more and more disturbing. The unanimity of the crowd repels. I look for views, but I find only grim rejections. Flashing screen instead of words. Everyday struggles for livelihood, understanding, acceptance. Aggressive peace procession with brainwashed people. I think you have to be crazy enough for this crazy world, but now I’m leaving the streets. I’m heading for the river. Between the trees.
The water ripples from the touch of the spring breeze. The edge of my worn skirt also picks up the subtle pace of this slow drift. It’s like the unbearable lightness between two board games. I find peace here, but the dissonant throbbing of the waves crashing ashore hurts at me with a shower of questions. What does it mean to live and let live? What does it really mean to live freely without harming the other? I live? If so, who am I really? We humans believe what we want, not what is true.
But why are we tormented in our search for the truth? Everything becomes relative. Everyone perceives events differently, everyone has their own perspective. Perhaps if we combine these different ideas, we could create the strongest unity.
My foot takes me to a certain floodplain, I don’t know why I’m going right there. It keeps my feet as if I have been to that part. When I get there, I see a young man in a jacket. He’s looking at something on a tree trunk. It made me curious, but I don’t move, I watch from a distance. He doesn’t move for long, as if his memories are floating in a stream. I’m waiting for the man to leave. As you move away, a memory grows stronger in me. I’m going to the picture. The picture was taken of a woman who was already dead. I discover familiar features on a faintly blurred face. I take a deep breath that breaks out in an intermittent sob. I was submerged. My memories burst to the surface as tiny river sediments. I realized I’m in the picture.